Jelentkezz be! [ Új vagy itt? Regisztrálj!]

Mikola Péter - A zenés játszótárs

A zenés játszótárs

Ritkán írunk gyerekeknek zenélőkről. Hogy miért? Talán mert ez is olyan terület, amihez némi előítélettel közeledünk. A kereskedelmi médiában pörgő pophoz vagy épp a lakodalmashoz hasonlóan. Mert mindegyik ingoványos terep. Rengeteg az értékelhetetlen, a zenét lealacsonyító produkció az említett műfajokban. Persze találunk példát az ellenkezőjére is, s öröm, hogy akad néhány ilyen a gyerekekhez szóló muzsikában. Hiszen nagyon nem mindegy, hogy milyen zenén nőnek fel a legifjabbak.

- Hogyan keveredtél ebbe a szakmába?
- Mondanám, hogy véletlenül, de nagyon sok jel mutatott már igen korán arra, hogy előbb-utóbb ez lesz a hivatásom - mondja Mikola Péter, aki jó néhány minőségi gyereklemezt készített. - Például még magam is gyerek voltam, amikor egy pszichológus azt mondta, több pedagógia érzék szorult belém, mint a legtöbb tanárba. Tizenöt és húsz éves korom között klubokat és táborokat szerveztem gyerekeknek. Egyszer a fellépő művészek közül hiányzott a zenés előadó. Mondták, ugorjak be, mert tudták, hogy hobbiból muzsikálgatok. S ha nem sikerül, legfeljebb egy dal után lejövök a színpadról. Végül egy óra után a sorukra váró fellépők szóltak, hogy hagyjam abba... Egyikük, egy bábos szerint jobb voltam, mint ők, s jól tenném, ha kiváltanám a működési engedélyt. Ennek lassan már húsz éve.
- Albumaidat profi hangszerelőkkel készíted, s ez hallatszik is rajtuk. Többnyire Rátonyi Róbert segíti a munkádat, illetve a Haszon-talanságok című anyag esetében Pejtsik Péterrel dolgoztál együtt. Miért fontos neked, hogy igazi zenét kapjanak a gyerekek, tingli-tangli helyett?
- Nem mindegy, mit hall az ember gyerekkorában. Persze előfordulhat, hogy a különleges művészi színvonalú dalok most még elmennek mellette, pontosabban nem fogja fel tökéletesen, mit akarnak mondani, de biztos vagyok benne, hogy így is közelebb kerül a művészethez. Kényes ez a műfaj, mert nagyon könnyű elmenni a gagyi felé, mint arra sajnos sok példát látunk. Ugyanakkor nyilván van egy határ a másik oldalon, amit nem szabad átlépni, mert a gyerek akkor már nem tud velünk jönni. De mindenképpen fontos, hogy már a legfiatalabbak is találkozzanak a jó muzsikával, mert így később kevésbé lesznek kiszolgáltatva a nívótlan produkcióknak, s természetessé válik számukra, hogy a zenében az értéket keressék.
- Hogyan készülnek a dalaid?
- A dalírásban számomra az őszinteség, a játékosság és a lélekjelenlét a legfontosabb. Csak így lehet utat találni a gyerekekhez. A szöveg készül el először. Igyekszem olyan mondatokat találni, amelyekből saját világot építhet magának a hallgató. Lényeges még, hogy ritmusa, dallama legyen a szövegnek. Ezután jön a zene, ahol az egyszerűségre törekszem. Az okosok szerint érdemes a pentatonhoz közelíteni, oktávon belül maradni. Speciális közönség a gyerekeké - itt nincs az, ami a felnőttek esetében, hogy valaki háromszor is meghallgatja például az After Crying lemezét, mielőtt beleszeret. A gyerek azon nyomban elfordul a zenétől, ha nem érinti meg elsőre.
- Mikor és hogyan lépnek a képbe a hangszerelők?
- Gitáron írom meg a dalokat, ezután viszem el hozzájuk. Tanultam zenét, mégsem használok kottát, mert a gitár és az ének inkább tudja visszaadni az itt nagyon fontos hangulati elemeket. Ekkor egyeztetjük, mi a szám funkciója, táncra csalogató, játékra csábító, vagy épp összebújást inspiráló-e. Egyoldalas instrukciót írok minden dalhoz, s Rátonyi Róbert ez alapján készíti el a hangszerelést. Mintha filmzenét hozna létre, mert bizonyos értelemben itt is képekhez kell muzsikát írni. A majdani előadás képeihez. Közel másfél évtizede dolgozunk együtt, tökéletesen ismeri a stílusomat. A zenei finomságokat ő teszi a dalokba, amiért nagyon hálás vagyok neki.
- Pejtsik Péterhez miért fordultál?
- Itt kell elmondanom, hogy nem egyedül én írok dalokat a lemezekre, barátaim, Mlecsenkov András, Bakos István, Kiss Zoltán (Karthago) és Andrejszki Tibor is szokott hozni nótákat. Utóbbi javasolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot az After Crying vezéregyéniségével. Sokat vitatkoztunk, ám végül kölcsönösen sikerült meggyőznünk egymást. Büszke vagyok a lemezre, szerintem vájt fülű felnőtteknek is élvezet lehet a hallgatása, ám tény, hogy a gyerekek körében kevésbé népszerű, mint a szintén mostanában megjelent Játszanék veled, vagy a Rajzolok egy szép világot. Sajátos terület a gyerekműfaj, az alkotók egójának szolgálni kell a közönséget. Túl jót akartunk. De mondom, nagyon örülök, hogy elkészült ez az album, mások mellett az After Crying, a Budapest Jazz Orchestra és a Matáv Szimfonikusok néhány tagja közreműködésével.
- Mi jellemző az előadásaidra?
- Ugyancsak a játékosság a meghatározó. A játék a kulcs - ezzel nyitom a kaput, s amikor már nyitva van, bevihetem azt, amit szeretek, amit fontosnak tartok. Fontos, hogy a gyerekek részesei legyenek a produkciónak, hogy már ne az enyém, hanem az övék legyen a dal. A műsorokban ők maguk is aktívan részt vesznek, a színpadon szerepelnek, énekelnek, spontán módon. Egyszer úgy határozták meg, amit csinálok, hogy zenés játszótárs vagyok, s úgy hiszem, ez fedi a lényeget. Tehát nem a bácsi énekel, a gyerekek pedig hallgatják, hanem együtt hozunk létre valamit.
- Mindez nagyon jól hangzik, de bennem van némi kétely. Biztosan lehet játszani az "új generációs" gyerekekkel ilyen módon?
- Nehéz, egyre nehezebb. Az utóbbi években a gyerekek "kisfelnőttekké" váltak. A tízéves már azt kérdezi tőlem, tudok-e Ganxsta Zolee vagy Groovehouse nótákat. Illetve azt, hogy mennyibe került a gitár, az erősítő. Neki már nem kell sem Micimackó, sem a társai. Az egyik dalomban Robi egyszerű jazzt játszik, s hogy közelebb hozzam ezt a zenét a gyerekekhez, őket is bevontam, jöjjenek fel a színpadra, játsszanak velem együtt. Láthatatlan hangszereken, amiket csak az okos emberek láthatnak... Zongorázást, trombitálást imitáltak. Épp ez utóbbival volt gond, mert már a nyolcévesek is az orális szexre asszociáltak. Kénytelen voltam kihagyni ezt a számot a műsorból.
- Pedig elméletben a gyerekeknek zenélőnek van a legbiztosabb "állása", hiszen mindig lesz utánpótlása a közönségnek. Mégsem így lenne?
- Elveszőben van a gyerekkor, ez tény. Nagy bűnténye a médiának, hogy szinte nincs is gyerekműsora. Felnőttekként kezelik a legkisebbeket is, pontosabban dehogy felnőttekként: fogyasztóként. Ugyanakkor nekem nincs okom panaszra, mert évente kétszázötven-háromszáz előadásom van. Aki arra vágyik, hogy játsszon gyermekével a dal, valahogyan rám talál. Szájról-szájra terjed a hír, mert ugye a médiában alig-alig tudok megjelenni. Ha igen, akkor is csodálkoznak: hogyhogy élőben akarok énekelni?
- Igaz is, zenekarral mész fellépni?
- Nem, ez képtelenség lenne, egyetlen szervező sem tudná kifizetni a zenészeket. Szívesen mennék együttessel mindenhová, nekem lenne a legnagyobb öröm, de nem jön össze. Én pedig nem tudom finanszírozni. Épp elég, hogy a lemezeket nekem kell fizetnem, a hangszereléstől a nyomdán át a gyártásig.
- Nem akadt kiadó, amelyiket izgatná, hogy évente több tízezer gyerekhez jutsz el élőben?
- A dalokkal több nagy céghez is elmentem. Azt mondták ugyan, hogy zseniálisak az anyagok, de az egyik techno-, a másik diszkóátiratot kért belőlük. Úgyhogy nekünk sem különb a helyzetünk, mint a felnőtteknek zenélőknek. A kiadók ugyanolyan mentalitással állnak ehhez a zenéhez is. S ez a helyzet a médiával is. Nem a szerint szelektál, mi az értékes, vagy mi a fontos a gyereknek, illetve úgy általában a hallgatóságnak - fontosabb, hogy ki van a pikszisben.
- Szinte véletlenül jutottak el hozzám a lemezeid. Ami rendszerint elér a gyerekzenéből, az inkább riasztó, mint hallgatható. Helytállóak a benyomásaim?
- Szerencsére nem. Azért akadnak még minőségi produkciók. Az "etalonokon", a Kalákán és Halász Juditon kívül például ott a Kolompos együttes. Őszinte szeretettel fordulnak a gyerekek felé, népzenére táncoltatják őket. S tényleg van más példa is. Igaz, az ellenkezőjére is találunk, nem is egyet. Nevek nélkül: van olyan produkció, amelyben a gyerekeknek annyi a szerepük, mint Kozsó mögött a táncoslányoknak. Sokan play-back előadásokat tartanak, ami botrányos, hiszen az őszinteség így máris eltűnik a produkcióból. Nagyon sok gyerekzene már messziről bűzlik az üzlettől, lélek és szív nélkül készülnek. De ebbe most inkább ne menjünk bele.
- S ne is így fejezzük be a beszélgetést. Hiszen nyilván sok öröm ér az előadásokon.
- Igen, ezekért érdemes csinálni. Sosem voltak karriervágyaim, sosem akartam sztár lenni, jobban érdekel, hogy együtt tudok játszani a gyerekekkel, s látom rajtuk, hogy felszabadultan örülnek. S időnként megható élmények is érnek. Néhány éve egy elmegyógyintézetben léptem fel. A Rajzolok egy szép világot dal című dal refrénjénél egy kislányhoz vittem a mikrofont, de ő nemet intett, nem akart énekelni. A második refrénnél újra próbálkoztam, megint csak sikertelenül. A harmadiknál nem erőltettem volna a dolgot, ám a szemem sarkából láttam, hogy ezúttal bólogat a kislány. Hozzá léptem, elétartottam a mikrofont, s ő végre énekelt. Utólag derült ki, hogy négy éve nem szólalt meg... Óriási dolgokra képes a zene.


Megjelent a Zenész magazinban, 2004-ben.





Hivatalos honlap:

Mikola Péter


Dalrészletek a Haszon-talanságok című albumról:

Gondolatvarázs

Huncutkodó
Főoldal            Cikkek            Fórum            Közösség            Kapcsolat
Maróthy György © 2006 • Adatvédelmi elvek