Jelentkezz be! [ Új vagy itt? Regisztrálj!]

Pálvölgyi Géza - Csend a zűrzavar közepette

Csend a zűrzavar közepette

A kiváló billentyűs, zeneszerző és hangszerelő közel negyedszázada az East együttesben tűnt fel, később a Skorpió, majd a Tátrai Band tagja lett. Nemrégiben dupla szólóalbummal jelentkezett, Silence címmel. Az első CD-n csupa új, instrumentális darabot hallhatunk, míg a második zeneszerzői válogatás. East és Tátrai Band számok mellett a Valami Amerika című film betétdala is helyet kapott rajta.

- "Jó szívvel ajánlom minden kedves barátomnak, aki egy kis csendre vágyik ebben a felesleges zűrzavarban" - olvashatjuk a borítón. Kifejtenéd bővebben?
- Nekem a mai zenei világból hiányzik a nyugalom - magyarázza Pálvölgyi Géza. - Sőt, mondhatnám azt is, hogy az egész világból hiányzik a nyugalom, csak persze én a zene felől közelítek. A nagy rohanásban elvesznek a megfogható pillanatok. Ha találok is ilyet, manapság inkább a képzőművészetben vagy az irodalomban kell keresgélnem. Távol álljon tőlem a nosztalgiázás, de nem is olyan régen még tiszta volt a kép a zenében. Mindenki tudta, melyik együttesben játszik, milyen stílust képvisel, s a zenekarokat érdekes módon zenészek alkották. Ezzel nem kritizálni akarok, de úgy látom, mára mindössze néhány művész maradt, aki képes zenei élményt nyújtani. Sting, Peter Gabriel, Pat Metheny és Keith Jarrett jut eszembe hirtelen, a többieken erősen kéne gondolkodnom. Amúgy pedig a zűrzavar uralkodik.
- A lemezedet, ha nem is a konkrét csend, de a nyugalom uralja.
- Számomra leginkább arról szól a zene, hogy az ember becsukja az ablakot, s előveszi a polcról az adott hangulatához illő CD-t. Igyekeztem a manírokat és a trendeket félretéve olyan albumot készíteni, ami nem szól többről vagy másról, mint hogy egy muzsikus megpróbálja a zenei hozzáállását mások felé közvetíteni.
- Ahhoz képest, hogy pályád kezdete óta írsz instrumentális darabokat, meglepő, hogy csak most jelent meg az első szólólemezed.
- A jazz konzervatórium elvégzése után azonnal az East együttesbe kerültem, s akkor még nem volt énekes a zenekarban. A vokális East korszakában is szerepeltek instrumentális dalaim a lemezeken, akárcsak később a Tátrai Band-ben. Sőt, Tátrai Tibivel két hangszeres albumot is készítettünk, a Városi lebegés és a Csillagszél címűt. Azaz mindig megvolt a számaim helye. Most, hogy pihen a Tátrai Band, lehetőségem volt a saját lemez elkészítésére. Összeállt az anyag, igazán kerekre sikeredett a történet, s még kiadó is került hozzá, a Tom-Tom Records.
- Mennyi idő alatt készült el a Silence?
- Az első hangok egy évvel ezelőtt születtek. A saját stúdiómban. Napi két-három órát mindig itt töltök. Az anyag úgy nyolcvan százalékban nálam készült, végleges formáját azonban a Tom-Tomban, Dorozsmai Péter segítségével nyerte el. Nagyon jól tudunk együtt dolgozni, ismerjük egymás minden rezdülését. Úgyhogy a nyugalom a lemezkészítés időszakára is jellemző volt. Ide tartozik, hogy rengeteg eszközt használtunk, a mai technika minden lehetőségét igyekeztünk kihasználni.
- Miről szól az instrumentális CD?
- Megpróbáltam hangulatokat festeni a zene segítségével, s végül ezeket ívvé formálni. Nekem minden dal egy-egy filmzene, látom hozzájuk a képeket. Például A hajó elindul című szám egy megsárgult fényképet juttat az eszembe, az Amerikába kivándorló olaszokról. De azért igyekeztem valamennyire semleges címeket adni a daloknak, hogy bárki bármit beléjük, hozzájuk gondolhasson.
- Mindössze egy közreműködő szerepel az első CD-n.
- Tibusz az East-dal, A szerelem sivataga instrumentális változatában gitározik. Az eredetiben is ő játszott, s valahogy adta magát, hogy ez a verzió a zongora és a gitár kettőséről szóljon. Minden más hang valóban tőlem ered a lemezen. Bösendorfer zongorán és sok szintin játszottam, valamint programoztam. Arra viszont nagyon figyeltem, hogy a gépek ne keltsenek gépszerű hatást. A vonós szólamokat klasszikus értelemben, a fúvósokat a jazz jellegzetességei szerint igyekeztem megszólaltatni. Mintha valódi hegedűs vagy szaxofonos játszana. De a fő pillér természetesen maga az akusztikus zongora.
- Egészen eddig az instrumentális anyagról beszéltünk. Pedig itt van mellette a zeneszerzői (kizárólag énekes számokból álló) válogatás is.
- Eleinte csak az első CD megjelenéséről volt szó, de azután jó ötletnek tartottam, hogy kiegészüljön a válogatással. Szó nincs valaminek a lezárásáról, ez a lemez csak kisebbfajta összegzése az elmúlt tizenöt évnek.
- Miért csak ennyinek?
- Minden lemezt végighallgattam, amire dalt írtam, s kiderült, hogy nem lenne szerencsés túl messzire visszamenni az időben. Mert így lett igazán egységes az anyag. Ami érdekes, mert különböző időszakokban, különböző zenészekkel készültek a dalok. S valamiért mégis illenek egymás mellé, akár Charlie, akár Takáts Tamás énekel bennük. Ráadásul a filmzene, Jamie Winchesterrel sem lóg ki a sorból. Az arányok pedig azért olyanok, amilyenek, mert a dalaim nagy részét a Tátrai Band-ben írtam.
- Milyen szempontok szerint válogattál?
- A legnagyobb slágereket nyilván nem hagyhattam le a lemezről, de mellettük sok olyan szám van, amit nem ismer az egész ország. A számomra legértékesebbeket választottam ki. A Band annak idején dupla és tripla albumot is készített, s mivel az ekkora anyagokról is csak egy-két dal került a köztudatba, volt miből válogatni. Viszont hiába töltöttük meg színültig a CD-t, hetvenhárom percnyi zenével, sok kedvencem így is lemaradt róla. Az eredeti felvételek kerültek a lemezre, de újrakevert változatban. Ezzel nem is volt olyan sok gondunk, hiszen mindegyik a Tom-Tomban készült, 1987 és 2002 között.
- Térjünk vissza az instrumentális anyaghoz, s ahhoz, hogy vajon mitől hat egységesnek. Mert ugye többféle zenei irányzat jelenik meg benne.
- Minden bizonnyal a letisztultság a kulcsszó. Egész pályámon arra törekedtem, hogy a dalaimban ne legyen semmilyen felesleges sallang. Remélem, ez észrevehető volt az East és a Tátrai Band esetében is, hiszen mindkét zenekarban én feleltem a hangszerelésért. Úgy gondolom, a zene elsősorban ízlés és arányérzék kérdése. Újra vissza kell térnem a mai zűrzavar taglalásához: a szinte kizárólag refrénekből álló slágereket épp azért érzem kellemetlennek, mert felborultak bennük az arányok. Nem véletlenül szenteltem egy dalt Miles Davis emlékének. Számomra ő az a "varázsló", aki igazán érezte a helyes arányokat.
- A letisztultságról jut eszembe egy történet. Egyszer koncert után gratuláltál egy zenekarnak, s azt mondtad: ti már annyira jók vagytok, hogy akár kevesebb hangot is játszhatnátok...
- Nyilván ez is arányérzék kérdése. Ami egyénenként változó lehet. Biztos van, aki szerint én kevés hangot játszom. Amúgy nem tudatosan törekszem erre - valahogyan ez jön belőlem. Ha nekiülök egy gyors és kemény rocknótának, azt veszem észre, hogy alkotás közben lelassul, a gitár szólamát a zongora veszi át... Ez már így megy vagy húsz éve, azaz nem hiszem, hogy valaha is változna.
- Igaz is, a szerzőtől kötelező megkérdezni, hogyan alkot.
- Üldögélek a nyolcvannyolc billentyű előtt, hogy most mi is legyen... Ha nagyon nem jut eszembe semmi, akkor elkezdek gyakorolni. De rendszerint egy jó hangszín, egy jó effekt vagy egy jó groove elég ahhoz, hogy beinduljon a fantáziám. S utána jöhet a "kártyavár" építése. Az egyik ötlet hozza magával a másikat. A hangszerelés pedig vérmérséklet kérdése. Szinte végtelenek a lehetőségek, ezért a végeredmény nagyrészt azon múlik, mennyire tud higgadt maradni az ember.
- Itt van hát a dupla szólóalbum, az összegzés mellett vadonatúj dalokkal. Mi lesz a sorsuk?
- Egyelőre csak vázlatosak a terveim. Szeretnék koncertezni, de ehhez előbb az kell, hogy meghallgassák, befogadják a lemezt. Említettem, hogy számomra filmzenék a dalok. Jó lenne, ha az előadásokon a zene képi világgal találkozhatna. Azután az is kérdéses, hogyan tud megszólni egy ilyen csendes valami a színpadon. Talán színházakba kellene elvinni. Ráadásul nehezen mozgatható az album. Ezt úgy értem, hogy igazán egészként él meg, akkor van íve, hangulata, ha végighallgatja az ember. Egyébként, amikor elképzelem a színpadra állítását, a Pink Floyd példája lebeg a szemem előtt. Annak idején a Práterben láttam és hallottam a koncertet, lenyűgöző volt. Szép repülések zenében és képben - nekem is ez a tervem. Nem kizárólag rajtam múlik, hogy összejön-e, de bízom a kicsit mélyebb zene sikerében.


Megjelent a Zenész magazinban, 2003-ban.


Főoldal            Cikkek            Fórum            Közösség            Kapcsolat
Maróthy György © 2006 • Adatvédelmi elvek