Jelentkezz be! [ Új vagy itt? Regisztrálj!]
 főoldal | cikkek | 2001 | Horváth KornĂ©l - HangszerbemutatĂł a stĂşdiĂłban

Horváth Kornél - Hangszerbemutató a stúdióban
HangszerbemutatĂł a stĂşdiĂłban

Az ország legismertebb és legfoglalkoztatottabb ütõhangszerese érdekes módon annak idején fuvolistaként indult. Hogy Horváth Kornél milyen pályát futhatott volna be ezzel az instrumentummal, azt már sosem tudjuk meg. A váltás mindenesetre azt hozta számára, hogy mindez idáig körülbelül kétszázötven albumon mutathatta be tudását, valamint szinte megszámlálhatatlan koncerten állt vagy ült kedvenc hangszerei mögött.

- Hogyan lesz a fuvolistából ütõhangszeres?
- Fuvolázni tanultam, így kerültem a hetvenes évek közepén a Kaszakõ együttesbe - mondja Horváth Kornél. - Többek között László Attilával és Lattman Bélával muzsikáltam együtt. Ha épp nem volt szerepe a fuvolának, akkor ütögettem, hogy azért csináljak valamit. Az 1982-ben megjelent lemezen két dalban még hallható a fuvolajátékom, de ekkor már egyre többet kongáztam. Egyre jobban megszerettem az ütõhangszereket, s miután mind többre tettem szert, valamint bõven akadtak ilyen jellegû feladataim más produkciókban is, 1985 körül végleg erre álltam át. A váltást egyébként egy prózai ok is indokolta: akkoriban nem volt technikai lehetõség arra, hogy a koncerteken megfelelõen halljam a fuvolát. Márpedig így nem szerez akkora örömet a zenélés. Az ütõsökkel ilyen gondom nem lehetett.
- De így kezdhettél újra tanulni.
- Sosem árt, ha tanul az ember. Csakhogy nem volt kitõl. Ilyesmit nem tanítottak Magyarországon, akkoriban pedig cseppet sem volt egyszerû nyugatra utazni. Kénytelen voltam autodidakta módon képezni magam. Szintén a korból fakad, hogy nem oktatóvideók segítségével, hanem csakis hallás után. Ez a nehezebb út, de nem akarom sajnáltatni magam, mert elõnye is van, méghozzá nem is kicsi. Ha így képzi magát az ember, egyéni stílusa alakulhat ki. Míg azt könnyen el tudom képzelni, hogy ha esetleg iskolában tanultam volna, egy adott stílus ragadt volna rám.
- Pályádra sem egyetlen stílus jellemzõ, ha azt nézzük, milyen sokféle produkcióban vettél részt. Milyen zenékhez hívtak?
- Szinte minden magyar jazzmuzsikussal játszhattam az évek során. A kivételt a mai fiatal generáció jelenti. Bevallom, nem is igen ismerem a képviselõit, s tudom, hogy ez az én hibám. A legtöbb lemez, amin szerepeltem, a pop-rock kategóriájába sorolható. Több tartós kapcsolatom alakult ki, például Presser Gábor, Zorán, Charlie és Cserháti Zsuzsa albumain, koncertjein rendre szerephez jutottam és jutok. Sokat kaptam tõlük, s úgy érzem, én is sokat tudtam tenni a produkcióikhoz. 1982 és 1986 között pedig belekóstolhattam a reneszánsz zenébe: a Bakfark Consorttal jártuk be Európát.
- Milyen szempontok alapján döntesz, amikor elvállalsz vagy visszautasítasz egy felkérést?
- Nemigen utasítok vissza senkit, ha lemezfelvételrõl van szó. Legfeljebb akkor, ha nem érek rá. A koncertekkel más a helyzet, ilyen esetekben válogatok. Csak olyan produkcióban veszek részt, amelyben jól érzem magam, amit fel tudok vállalni. Hogy pontosan mire gondolok, az kiderül abból, hogy jelenleg hol játszom. Jazz-ben ott vagyok László Attila zenekarában, popban Charlie mögött, valamint visszatértem a Tátrai Band-hez, s mindemellett még ott van Zorán együttese is. Utóbbiban jutok a legnagyobb szerephez, ugyanis nincs dobosunk. A színpadra nézve is látszik, hogy ez alkalommal az ütõs a megszokottnál fontosabb tagja a zenekarnak, hiszen elöl, Zorán mellett kapok helyet a hangszereimmel.
- Ezek szerint a lemezfelvételek többsége neked egyszerûen csak munkát jelent?
- Igen, de semmiképpen nem negatív felhanggal. Ugyanúgy odateszem magam a stúdióban, mint a legkedvesebb koncertjeimen, ugyanúgy a legjobbat igyekszem adni.
- Mennyire jellemzõ, hogy szabad kezet kapsz a produkciókban?
- Gyakran teljesen "szabad a gazda", már persze az adott stílus szabta korlátok között. A megrendelõ ugyanis sokszor nem ismeri a lehetõségeket. Nem csak a játék szintjén, hanem magukat a felhasználható hangszereket sem. Ilyenkor "bemutatót" tartok a stúdióban. Ha pedig megvan, miket kell használnom, több változattal állok elõ, hogy tudjanak választani.
Más esetekben a szerzõ nagyon is tudja, hogy mit akar, például filmzenéknél kottán kapom meg a szólamomat. Noha mindenki jobban szereti saját magát adni, nekem az ilyen munkával sincs gondom. Azután van még egy köztes eset is: Zorán lemezeinél Presser ugyan nem kottázza le, mit kell játszanom, de beül velem a feljátszóhelyiségbe, s levezényli a felvételt.
- Úgy hírlik, a stúdióbeli "bemutatókon" van mivel elõállnod, mert hatalmas a hangszerparkod.
- A mennyiséggel nincs gond, csak sajnos több hangszer kezd öreggé válni. A sokféle stílusban érdekelt ütõs kénytelen egyre több és több instrumentumot beszerezni, hogy mindenféle feladathoz legyen megfelelõ minõségû eszköze. Nekem szerencsém is volt, mert a nyolcvanas évek közepén egy amerikai kereskedõ segítségével több gyártóval is kapcsolatba tudtam kerülni. A Latin Percussion nevû cégnek egy idõben még képviselõje is voltam Magyarországon. Azután, amikor 1993-ban én magam is kereskedõ lettem, még könnyebben juthattam hangszerekhez.
- Miért hagytad abba a vállalkozást?
- Hat éven át csináltam, s idõközben annyira felfutott a cég, hogy döntenem kellett, kereskedõ vagy zenész leszek-e a továbbiakban. A zenét választottam. Mert igaz ugyan, hogy most már a negyvennyolcadik évemben járok, s elõbb-utóbb sok lesz nekem a rengeteg utazás, a fizikai megterhelés, de nincs szebb dolog az életben, mint az együtt muzsikálás öröme. Nagyon szerencsés ember az, akinek ez megadatik.
- Együtt zenéltek a színpadon, ez igaz, de vajon mennyire vagy az együttesek tagja? Az ütõhangszeres mintha mindig csak közremûködõ lenne.
- A felsorolt zenekarokban tagnak érzem magam. Mindegyikben nagy a szerepe az ütõsnek - nem véletlenül játszom épp ezekben a csapatokban. Amúgy tény, hogy az ütõhangszeres többnyire a háttérben van, de ettõl még lehet intenzív a jelenléte. Persze a pályám során többször megkaptam, hogy remek pantomim-elõadást mutattam be, de hát ez már a hangosítás kérdése.
- Ami a pantomimet illeti, az ütõs színpadi munkája eleve látványos. Nem kell ugrabugrálni vagy sörényt lóbálni, hogy felfigyeljen rá a közönség.
- Már az is attraktív benyomást kelt, ahogy körül vagyok bástyázva a hangszerekkel. De amikor elöl vagyok, Zorán mellett, akkor azt látom az emberek arcán, hogy nem a show-ért, a látványért hálásak a muzsikusoknak, hanem hogy elõttük születik a zene.
- Máskor viszont hátul vagy, a mindenkori dobos mellett. Kivel szeretsz együtt zenélni?
- Leginkább Solti Jánossal. Természetesen még sorolhatnám a neveket, de vele a legrégibb a kapcsolatom. Nagyon jól tudunk együttmûködni. Azon túl, hogy egy hullámhosszon vagyunk, messzemenõkig betartjuk a kamarazenélés szabályait. Közülük is az elsõ számút: nagyon figyelünk egymásra. Ha nincs tisztelet a másik játéka iránt, abból csak csapkodás lesz, öncélú magamutogatás. Márpedig a dobok és az ütõhangszerek közös megszólalásánál az a lényeg, hogy egymásba simuljanak. Hogy stílszerûen fogalmazzak: nem üthetik egymást.
- Mi a véleményed a gépesedésrõl? Kevesebb a felkérésed, amióta sok zene készül nagyrészt a technikai eszközökre alapozva?
- Érdekes, de nem lett kevesebb a munkám. Ami a gépeket illeti, mindenbõl megárt a sok, szokták mondani. Ha megfelelõ arányban használják ezeket az eszközöket, jó is kisülhet a dologból. Egyébként tervezem, hogy olyan zenét csinálok, amelyben egyszerre vannak jelen élõ és gépi ütõsök. Külföldön már hallottam hasonlót, drum and bass zenében, s elementáris hatású volt.
- Mostanában azonban élõ ütõs élõ ütõssel szólal meg egy-egy koncerteden. Mi is ez a Percussion Project?
- A bolgár ütõs Stoyan Yankulovval elõször tavaly léptem fel, a várnai jazzfesztiválon. Idén tavasszal négy koncertet adtunk Magyarországon, Lantos Zoltán hegedûs társaságában. (Amúgy az õ zenekarában, a Mirror World-ben is tag vagyok, Dresch Mihály és Juhász Gábor mellett. Szeptemberben kisebb német turnén veszünk részt.) A felvételeink eljutottak Amerikába, s meghívást kaptunk a 2002-es PASIC-re, a világ legrangosabb ütõsfesztiváljára. November harmadikán egyetlen német koncert erejéig egy harmadik ütõhangszeres, a francia Carlo Rizzo csatlakozik hozzánk. Szívem csücske a Percussion Project, úgy gondolom, a pályámon eddig ez a csúcs. Ráadásul egymás után jönnek a komoly feladatok. Úgy tûnik, lemezünk is lesz, Lantos Zoli mellett más hangszereken játszó szólisták közremûködésével. Ha minden igaz, jövõre jelenik meg, Németországban. Persze Magyarországot sem hanyagolnánk el, szeretnénk nagy koncertet adni a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.
- Ennyire ne szaladjunk elõre. Fõképp azért ne, mert lesz dolgod idén õsszel is.
- Zoránnal októberben turnézunk, már a most elkészült új album dalait is játszani fogjuk. Tátraiékkal november végén, Charlie-val pedig decemberben adunk nagy koncertet Budapesten. November negyedikén és ötödikén Omar Bashir lantmûvésszel játszom a Vigadóban. De hadd ne soroljam fel minden õszi fellépésemet. Sokat közülük úgysem hallhat a magyar közönség, mert például november közepén Göttingenben játszom egy ukrán gitárossal és egy bolgár szaxofonossal.
- Akkor van mire készülnöd. Amikor felhívtalak, azt mondtad, bármikor beszélgethetünk, mert állandóan otthon vagy és gyakorolsz.
- Minden évben igyekszem úgy alakítani a programomat, hogy nyáron legyen három hetem, amikor semmi mással nem kell foglalkoznom, csak a zenével. Méghozzá egyedül. Tehát nem stúdiózom, nem koncertezem, egész nap itthon vagyok, mialatt a családom nyaral. Négy-öt órán át gyakorolok, ameddig csak bírom erõvel, utána pedig zenét hallgatok. Szükségem van erre az idõszakra, másképp nem hiszem, hogy meg tudnék felelni magamnak az egész éves hajtásban. Komolyabb turnék elõtt külön is gyakorolok, fõképp, ha nem a megszokott a feladatom. Mostanában például igyekszem felnõni Stoyan mellé a páratlan ritmusokkal, már ha ez lehetséges egyáltalán, mert õ a legnagyobb mester ezen a téren. A zenekarokkal természetesen sokat próbálunk a turnék vagy a nagy koncertek elõtt, de a próba nekem nem gyakorlás. Azt hiszem, nem mondok újat a Zenész olvasóinak azzal, hogy kellõ mennyiségû és minõségû gyakorlás nélkül az ember jobb, ha fel sem áll a színpadra.
Megjelent a Zenész magazinban, 2001-ben.




További információk:

Magyar Jazzmûvészek Társasága - Horváth Kornél
Főoldal            Cikkek            Fórum            Közösség            Kapcsolat
Maróthy György © 2006 • Adatvédelmi elvek •