Jelentkezz be! [ Új vagy itt? Regisztrálj!]
 főoldal | cikkek | 2004 | Manhattan - Nem kell szĂ©gyellnĂĽnk magunkat

Manhattan - Nem kell szégyellnünk magunkat
"Nem kell szégyellnünk magunkat"

A Manhattan együttes hat évvel ezelõtt készített utoljára lemezt. A Hetedik óta 2000-ben válogatásalbum látott napvilágot - lényegében ez volt a társulat búcsúja. Tavaly azonban Csoki, Kelemen Tamás és Vilmányi Gábor újra feltûnt a színpadokon. Sõt, az év végén új anyaggal jelentkezett a trió. Csokival a társulat teljes történetét próbáltuk felidézni, kitérve olyan kérdésekre is, amelyek a Manhattan-nel kapcsolatban a szakmát foglalkoztatták, azaz a popsajtóban sosem kerültek terítékre.

- 1991-ben nagy megrökönyödést keltettetek azzal, hogy négy rockzenész táncikáló fiúcsapatot hozott létre. Miért tettétek?
- Mondhatnám, hogy a pénz miatt - válaszol Csoki. - De így hazudnék egy kicsit. Jó, természetesen bíztam abban, hogy jobban fog menni a sorom, de ugyanakkor kihívást is jelentett a dolog. A történet úgy indult, hogy a menedzser Környei Attila megmutatta a New Kids On The Block egyik klipjét. Azonnal dobtam egy hátast, hogy ilyen nyálat nem csinálok. Attila azonban nem adta fel, elvitt minket Münchenbe, az amerikai csapat koncertjére. Ott kellett rájönnöm, a teljesen élõ bulin, hogy tévedtem, ez nem nyál. Remekül éneklõ és remekül táncoló fiúkat láttam, kiváló muzsikusokkal a háttérben. Az õrületes sikerük pedig lenyûgözött. Én is mindig erre vágytam.
- Ugyanakkor rátok inkább a haknik voltak jellemzõk, nem az élõ fellépések.
- Tévedsz, 1996-ig rengeteg igazi koncertünk volt. Dupla Parkszínpadok, színházak, vidéki sportcsarnokok - sokat nyomtunk élõben, még külföldön is. S így már rockosabb volt a produkció. Mert valóban mindannyian ebbõl a stílusból érkeztünk, Vilmányi Gábor, Dobi Sándor és Varga Szabolcs is. A késõbb csatlakozott Kelemen Tamás is rockon nõtt fel.
- Most, hogy így mondod, beugrott a bulikról Vilma és Szabolcs kettõse, amikor a Dave Stewart - Candy Dulfer nótát nyomták, gitáron és szaxofonon. De ennek ellenére mégis csak az rémlik leginkább, hogy táncra perdültetek...
- Életem legkeményebb próbáin akkoriban vettem részt. Addig sosem táncoltam. Itt meg ugye nem csak azt kellett tenni, hanem még énekeltünk is közben. Nem egyszerû feladat.
- Óriási sikeretek volt, négy év alatt négy arany- és két platinalemezre tettetek szert. Mikor és miért jött a visszaesés?
- Elõbb mi fáradtunk el, majd a közönség. Mert az emberek megérzik, ha már nem szívbõl, nem lelkesedésbõl zenél egy banda. Ráadásul egy sor változás történt, ami megviselt minket. Varga Szabolcs, majd Környei Attila, végül Dobi Sándor távozott. Igaz, érkezett Kele, aki nagy nyereség volt, hiszen nem csak énekes, hanem gitáros és zeneszerzõ is. De vele már nem tartott sokáig a történet. Csendben búcsúztunk - lezárásképp megcsináltuk a Best Of Manhattan albumot, s különösebb felhajtás nélkül leálltunk. Akkor úgy gondoltuk, hogy végleg.
- Miért tértetek vissza?
- Az elmúlt években mindhárman külön próbálkoztunk. Én például szólólemezt akartam készíteni. Elõbb Kelével láttunk hozzá, majd miután valamiért nem akart beindulni ez a történet, Gáborral egy másik ötletet próbáltunk megvalósítani. Kedvenc Piramis dalaimat dolgozta volna fel. Két szám el is készült, megmutattam Révész Sándornak is, s õ azt mondta, szó lehet duettrõl, ha a menedzsere belemegy a dologba. Még kiadó is volt az anyagra, de idõközben egyre többen kérdezték, miért nem csinálunk valamit együtt. A rajongói nyomás mellett a koncertszervezõk is ránk találtak, s így szinte magától állt össze újra a Manhattan. Elõbb egy bulit vállaltunk el, az jól sikerült, mertük vállalni a következõt, s így tovább. Csak augusztusban huszonhat fellépésünk volt! A jó fogadtatás hatására írtunk egy új dalt, ezzel állítottunk be a Polybasic Recordshoz. Ez az egy nóta is elég volt a szerzõdés aláírásához. S most itt van az Újra + újra címû album.
- Mit gondolsz, mire lehet elég?
- Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy sokkal nehezebb a dolgunk, mint az induláskor volt. Annak idején azonnal felkapott minket a média - igaz, késõbb el is engedett, ami nekem a mai napig érthetetlen. 1995-ben jelent meg legjobb albumunk, az Ajándék. Rengeteget dolgoztunk rajta, s ez érzõdött is, teljesen rendben volt a zene és az ének is. Gondoltuk, ha az elsõ lemez 186 ezer példányban ment el, akkor a sokkal jobban sikerült Ajándék még jobban fog fogyni. De nem: mindössze harmincezres eladást produkált, nagyrészt amiatt, hogy a médiát nem valamiért érdekelte.
- Nem lehetsz ilyen naiv! Komolyan azt gondolod, hogy a jobb zene népszerûbb lehet, mint a rosszabb?
- Tényleg ezt hittük, nyilván a belé fektetett, nagy mennyiségû munka hatására. Büszkék voltunk az anyagra, például az összetett vokálok felépítésére. Erre mit hallunk a rajongóktól: "Minek huhogtok annyit?" A közönségünk sokat adott nekünk, de idõnként lelombozó megnyilvánulásokkal találkoztunk. Egyszer például, egy élõ buli utáni beszélgetésen lelkesen kérdeztem a legkitartóbb rajongóktól, hogy ugye ez mennyivel jobb volt, mint az elõzõ esti hakni a balástyai diszkóban. Ugyanolyan volt, válaszolták...
- Azt mondod, most nehezebb a dolgotok. Nyilván így van, már csak azért is, mert ma nehéz volna titeket fiúcsapatként eladni.
- Régen sem lehetett egyszerû. Huszonkilenc évesen lettem tinisztár - ez azért vicces, nem? Eszünkbe sem jut azt az utat követni. Már a hakni sem olyan, mint egykor. Gábor és Kele bedugja a gitárját az erõsítõbe, s természetesen az ének is élõben megy. Végre nem kell szégyellnünk magunkat.
- Mi van a tánccal?
- Ne idegesíts! Ezzel már 1995-ben felhagytunk. Akkor, amikor kijött az Ajándék. Ma pedig zenekart idéz a felállásunk. Sõt, valódi zenekar áll a színpadon. Váry Zoltán dobol, Csík Pisti kongázik, Lõrincz Viktor basszusozik, Beke Márk billentyûs hangszereken játszik, Gábor és Kele gitározik az élõ bulikon. Ma már én is inkább vagyok klasszikus értelemben vett zenekari énekes, nagyobb a szerepem, mint korábban volt, egy-egy dalt egyedül én énekelek.
- Változott a zenétek?
- Igyekszünk azt az utat követni, amirõl az Ajándék relatív sikertelensége után letértünk. Persze akad egy-két könnyedebb dal az albumon, de amúgy olyan zenét csinálunk, amiben igazán jól érezzük magunkat. Nem érdekel minket, mi a trendi. A mai recepteket úgysem ismerjük, illetve nem is akarjuk megismerni. Az én két kedvencem a lemezrõl az Újra + újra és a Gondolj rám. Jól tükrözik, milyenek vagyunk ma. Nagyon szép lett Fehér Attila karácsonyi nótája, valamint van egy rockos dalunk is, az Édenkert.
- A régi szép idõk emlékére?
- Egyrészt ezért, igen. De van egy másik oka is, hogy megcsináltuk. Talán nagyképûnek fogok tûnni, de most szeretnék teljesen õszinte lenni. Hallom a mai rockzenekarokat (nem feltétlenül magyarokat), s éppen csak a gitáros és az énekes rossz bennük... Meg akartuk mutatni, hogyan kéne rockot játszani. De ez csak kitérõ, kirándulás az albumon.
- Hol készült a lemez?
- Gábor és Kele is otthon dolgozott, mindketten stúdiótulajdonosok. Az énekeket is így vettük fel, a keverés és a mastering pedig Gyulai Zsoltnál, a Peak Stúdióban zajlott. Dalírással együtt három hónap alatt kész lettünk. Leginkább azért, mert lelkesen vetettük bele magunkat a lemezkészítésbe. Gábor mondta, hogy tizenöt év alatt kiírta magát, mivel minden évben albumot kellett csinálnia. Az utóbbi öt évben feltöltõdött, egymás után hozta a nótákat, Keléhez hasonlóan. Úgy tizennyolc dalból választottuk ki a lemezre került tizenegyet.
- Mivel viszonylag friss a fiúcsapatok divatja, még nem fordult elõ, hogy bármelyik is újra összeálljon. Azaz nem ismerhetjük a régi rajongók reakcióját.
- Igen, idegen terepen mozgunk. Nem tudhatom, hogy a régi arcok megveszik-e úgy az új lemezünket, ahogyan én, az egykori Piramis-rajongó, rohanok a boltba, ha Révész új albummal áll elõ. Bár az akkori tinilányok most már bizony harminc felé közelítenek, azaz nem kizárt, hogy bejön nekik a mai zenénk. Egyébként az a tény, hogy egyebek mellett a divatnak is köszönhettük a sikerünket, egykori naivitásom miatt elég késõn esett le nekem. 1991-ben az év zenekarává választották a Manhattant, s nem értettem, miért, hiszen még alig tettünk le valamit az asztalra. Négy évvel késõbb több alapunk lett volna az elismerésre, de akkor már nem kaptuk meg...
Mindenesetre - legyen bármilyen nehéz is most az út - feltétlenül örömteli, hogy azt csinálhatjuk, amit szeretünk. Nem kell alkalmazkodnunk senkihez és semmihez. Nyilván türelem és kitartás is szükségeltetik ahhoz, hogy újra sikeresek legyünk. De én optimista vagyok. Már csak azért is bizakodom, mert zenészek állnak mellettem a színpadon.
Megjelent a Zenész magazinban, 2004-ben.



Csoki és Vilmányi Gábor 2005 végén, már a Piramix együttesben.
Főoldal            Cikkek            Fórum            Közösség            Kapcsolat
Maróthy György © 2006 • Adatvédelmi elvek •