Jelentkezz be! [ Új vagy itt? Regisztrálj!]
 főoldal | cikkek | 2004 | Pusztai Csaba - AbonytĂłl Los Angelesig

Pusztai Csaba - AbonytĂłl Los Angelesig
AbonytĂłl Los Angelesig

Pusztai Csaba, a Budapest Jazz Orchestra és más formációk dobosa, valamint ütõhangszerese a nyáron Amerikában járt. Egy hónapon át ösztöndíjjal tanult a Henry Mancini Institut falai között. Az egész világról mindössze két dobos kerülhetett a kiválasztottak közé, s az egyikük a magyar muzsikus volt. Ez a siker remek alkalmat kínál arra, hogy olvasóink jobban megismerjék Pusztai Csabát.

- Hogyan indult a pályád?
- Klasszikus zenével - mondja Pusztai Csaba. - Abonyban, a zenei általánosban klasszikus ütõhangszert tanultam. A választás nem épp direkt módon történt. Eredetileg gitározni szerettem volna, de ott már betelt a létszám, s mivel a gitárterem mellett volt az ütõsök székhelye, ezt választottam... Tíz évesen már a helyi fúvószenekar tagja voltam, ahol beleszerettem a dallamhangszerekbe. Ezután - gimnáziumi kitérõvel - a miskolci zenemûvészeti szakközép és a marimba következett. Szendõfi Péter is tartott itt elõadásokat, megismerkedtünk, s kedvet kaptam a jazz-hez és a doboláshoz. Késõbb hirtelen felindulásból Budapestre költöztem, Péter majd Martonosi Gyuri tanítványa lettem, aki mai napig egyik legkedvesebb mentorom. Amikor megnyílt a Kõbányai Zenei Stúdió, azonnal jelentkeztem. S még ma sem fejeztem be az intézményes tanulást, ha minden jól megy, jövõre kapom meg a diplomát a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem jazz tanszakán, Kõszegi Imrénél és Nesztor Ivánnál. Félek, sok név kimaradt, de nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki eddig a segítségemre volt! Egyébként nem tudok elszakadni az iskoláktól, tavaly szeptember óta csepeli Egressy Béni konzervatóriumban tanítok.
- Mi vagy inkább: dobos vagy ütõhangszeres?
- Hol ez, hol az, de inkább csak úgy zenész volnék... 2001 februárjában dobost keresett a Budapest Jazz Orchestra, engem Gõz László és Martonosi György is javasolt. A meghallgatás után rám esett a zenekar és Fekete Kovács Kornél választása. Ez döntõ fordulat volt a pályámon. Nagyon komoly dolgokban vehetek részt, az utóbbi években két saját albumunk készült, valamint olyan muzsikusokkal játszhattam együtt, akiket addig csak lemezrõl csodáltam.
Ugyanakkor a Showder Band-ben ütõhangszereken játszom. Már csak azért is, mert a dobos Berdisz Tomi hívott Fábry Sándor tévémûsorába, úgy négy évvel ezelõtt. Az ismeretségek ezután már az egyik feladatot a másik után hozták. S hol dobos, hol ütõhangszeres vagyok.
- Még milyen produkciókban veszel részt?
- Schreck Ferenc triója kuriózum, érdekes felállás a pozan, a bõgõ és a dob hármasa. Kétszer egy éven át Pege Aladár zenekarában doboltam. Ali bácsi volt az elsõ, aki nagy öregjeink közül megtisztelt bizalmával. Ott vagyok a Ricardo Salsa Clubban - egy ütõs életébõl nem maradhat ki a latin zene. A Jasna i Balkanska nevû formációban pedig etno-jazzt játszom.
A másik szerelem a popzene. Pierrot együttesében kedvenc groove dobosom, Gyenge Lali mellett ütõzöm. Zsédenyi Adriennel már a kõbányai suli óta ismerjük egymást, a Cotton Club Singersnél is dolgoztunk együtt, és nagyon örültem, amikor meghívott a zenekarába! A V-Tech együttessel pedig készülünk az unplugged lemez felvételére! Valamint ott van még a Megasztár.
A sok és különbözõ munka miatt rengeteg hangszerre van szükségem, szerencsére segítenek a támogatóim. Két éve a Yamaha dobok magyarországi reklámembere vagyok, Sabian cintányérjaimhoz pedig a Tam-Tam dobcentrum révén jutottam.
- Pege zenekarának kivételével minden említett együttesben és tévémûsorban a mai napig megtalálunk.
- Pege Aladártól mindkétszer azért kellett távoznom, mert nem tudtam teljes egészében vállalni a feladatot a sok elfoglaltságom miatt. Elõször a Budapest Jazz Orchestra, másodszor a felszaporodott tévés munkák (akkor Hajós András mûsorában is zenéltem) szóltak közbe.
- Fontosabb a tévé, mint a jazz?
- Nem szívesen állítanék fel sorrendet. Az elsõ mindig a kreatív produkció, méghozzá az olyan, amelyben kimondottan rám van szükség. Úgy gondolom, ilyen a big band, a balkáni együttes vagy Schreck triója. A tévés munkáknál is talán rám van szükség, de ezeknél inkább alkalmazott zenész vagyok. Mindenesetre, ha bármelyik hiányozna az életembõl, kevesebb lennék, azt hiszem.
- Zeneileg mit adnak a tévés muzsikálások?
- Tény, hogy nem koncertrõl van szó. Legfeljebb három-négy számot játszunk el például Fábry mûsorában, bár ebbõl a tévénézõkhöz ennyi sem jut el. Ugyanakkor nekem nagy rutint adott ez a munka, ami leginkább a stúdiómunkáknál jön jól. A Showder esetében kimondottan élvezem, hogy a kamerapróba és a hangbeállás után van idõnk a többi zenésszel beszélgetni, meginni egy kávét, szerintem ez is hozzátartozik a muzsikusléthez.
- Akkor most jöjjön Amerika! Hogyan kerültél Los Angelesbe?
- A történet évekkel ezelõtt indult. Peter Erskine az egyik nagy kedvencem. Amikor Bécsben játszott, ott voltam a koncertjén, s átadtam neki egy Budapest Jazz Orchestra albumot. Ígérte, hogy meghallgatja, s meg is tette. Azt írta vissza e-mail-ben, hogy igazán nem akar megfúrni, de szívesen játszana a zenekarral. Tavaly összejött, együtt muzsikálhattunk, mert én ütõhangszerekre váltottam. Erskine még mesterkurzust is tartott, amit nagyon élveztem, de arra nem volt lehetõségem, hogy magánórákat vegyek tõle.
Itt jön be a képbe, hogy a Henry Mancini Institut minden évben pályázatot ír ki. Az ideit a jazz tanszak hirdetõtábláján olvastam. Mivel Peter Erskine is a tanárok között van, rögtön jelentkeztem egy CD-nyi válogatással az eddig megjelent felvételeimbõl. Hamarosan megjött a válasz, hogy az anyag szép és jó, de nem erre van szükség. Olyan összeállítást várnak, amelyen különbözõ stílusokban, különbözõ tempókban játszom, kíséretet és szólót, önállóan, zenekar nélkül. Elkészítettem, elküldtem - és kiválasztottak!
- Mikor utaztál?
- Július közepétõl augusztus közepéig tartott a kurzus. Kilenc országból nyolcvannégyen jöttünk össze, ebbõl mindössze ketten voltunk dobosok, egy bostoni sráccal. Így együtt komplett zenekart alkottunk, méghozzá olyan felállásút, amilyen passzol a filmzenék eljátszásához. Henry Mancini ugyebár leginkább ezen a területen mozgott, talán említenem sem kell leghíresebb mûvét, a Rózsaszín párduc örökzöld témáját.
Érkezésünk után meghallgatás következett, hogy megtudják, ki mire képes, ki kivel játszhatna együtt, mert kisebb zenekarokba is szétosztottak minket. Délutánonként zajlottak így a foglalkozások. Délelõtt a komplett banda játszott együtt, természetesen filmzenéket, Schindler listáját, Star Treket, Gyûrûk urát. Több zeneszerzõ maga vezette a próbát, így például Patrick Williams, Mark Isham, David Newman, és Carla Lemon.
- Mi történt a délutánokon?
- Különbözõ kombók indultak be, a latin zenétõl a jazzig, valamint improvizációs gyakorlatokra és magánórákra került sor. Utóbbit Peter Erskine-tõl is vehettem - nem hiszem, hogy bármi is inspirálóbb lehetne, mint a példaképtõl tanulni. Azután ott volt Harold Jones, Count Basie dobosa, valamint az a Steve Houghton, akinek kottáiból éveken át tanultam. Már ezért megérte volna kimenni. S akkor még nem beszéltem a Jazz Chamber Orchestra nevû formációról. Napjaink egyik legjobb szerzõje és hangszerelõje, Vince Mendoza a meghallgatás után engem kért a harmincöt fõs, kortárs zenét és jazzt játszó csapatba. Ez volt a válogatott válogatottja.
- Nagyon lelkes vagy, sok meghatározó élmény érhetett.
- Mindet nem is tudom elmondani, kevés a hely az újságban. Reggel hétkor keltem, este tizenegykor hagytam el az intézetet, azaz nem volt kirándulásjellege a dolognak, mégsem éreztem egy percig sem, hogy fáradt lennék. Egy teljes hónapon át jöttek-mentek a legnagyobb muzsikusok, akik nem csak tanítottak, még együtt is zenélhettünk velük. Egyszer például Kenny Werner volt a meghívott szólista, elképesztõ, mikre képes ez a zongorista. Egy másik formációban Christian McBride-dal kerültem egy zenekarba. A hivatalos programok este kilencig tartottak, így ez, a bõgõsöknek tartott kurzus is, de persze a tizenegy órás zárásig még maradtam, hogy készüljek a következõ napra. Gyakorlásom közben visszatért McBride és még egy órán át jam-eltünk. Dob és bõgõ mellett volt dob és zongora is, amikor hangszert váltott, majd õ ült a felszerelésemhez, én pedig ütõhangszereken játszottam.
- Ez talán nem a szokásos tanár-diák viszony.
- Az elsõ perctõl az a mellbevágó tapasztalat ért, hogy ott mindenki barátságos. A tanárok, a diákok, sõt még az adminisztrátorok is. A legnagyobb sztárok is segítõkészek voltak, méghozzá kérés nélkül. Hazaérkezésem után sem veszítettem el a kapcsolatot, a többiekhez hasonlóan én is kapom az e-mail-eket, s persze mi, diákok sem szakadtunk el véglegesen egymástól. Már nagyon szeretnék újra ott lenni.
- Lehetséges ez?
- Akadt pár hallgató, aki másodszor járt ott. Jövõre én is újra megpályázom az ösztöndíjat. Sõt, addig is, még a télen szeretnék New Yorkban hasonló kurzuson részt venni. Azt mondják, aki jazzt akar játszani, annak egyszer el kell jutnia ebbe a városba. Ráadásul ott él Kenny Werner, s õ említette, hogy szívesen játszana velem, ha arra járok. Ez vérfagyasztó, ha arra gondolok, hogy korábban Dave Hollanddal és Jack DeJohnettel készített felvételeket!
- Ha így elvarázsolt az amerikai zenei élet, ráadásul kapcsolatokat is szereztél, miért nem mész ki végleg?
- Káprázatos volt ez az egy hónap, rengeteget tanulhattam és rengeteg élmény ért, s remélem lesz részem hasonlóban, de én szeretek itt élni. Ráadásul Magyarországon is remek muzsikusokkal zenélhetek együtt. Igaz, a következõ nagy feladat, amit nagyon várok, nem csak ehhez az országhoz kötõdik. Két éve a Budapest Jazz Orchestra Eötvös Péterrel készített felvételt. Innen a kapcsolat a kortárs zeneszerzõvel, aki januárban francia-magyar vegyes zenekarába vár. Új darabja bemutatója Dijonban lesz, bár természetesen itthon is elõadjuk, a Tavaszi Fesztiválon.
Megjelent a Zenész magazinban, 2004-ben.
Főoldal            Cikkek            Fórum            Közösség            Kapcsolat
Maróthy György © 2006 • Adatvédelmi elvek •